Alma materünk, „az Apáczai” messziről nézve

(J.S.Bach: „A jól temperált zongora”)

2025. november 3.
Meridián

Három iskolatárs – Ildikó, István és Szláva – közös emlékezését olvashatjátok az Apáczaiban töltött éveikről.

Jubileum közeleg, megállásra késztet. Több mint 50 év tapasztalatai halmozták fel egymás mögé azokat a lépcsőfokokat, amin a magasba jutva ma rálátunk a múltunkra, néhai önmagunkra. Nekünk ebből a magasból sem „térkép e táj”. A tisztult lényeg igazán csak időt, teret átölelő messziről nézve, felülről ismerhető fel. Az ilyen összképet nem zavarják a hétköznapok többnyire rögtön múló esendőségei. Honnan jövünk, mi volt induláskor a tarisznyánkban, hova megyünk, hova akartunk eljutni, s végül is hova jutottunk? Rengeteg kérdésre kell válaszolnunk ahhoz, hogy a végső válasz nyugalmat hozzon, és „…éppoly kiapadhatatlan bőkezűséggel, mint ahogy az élethez szolgáltatott értelmet, annak is értelmet ad(jon), hogy lázadás nélkül tudjon az ember megöregedni”.

(Albert Camus: Az első ember)

Amit annak idején útravalónak szántak azok az emberek, a szüleink, a tanáraink, a barátaink, akiknek fontos volt, hogy életrevalóan hagyjuk el az iskolapadot, arról ma tudjuk, hogy lépteink biztonságát, szilárdságát garantálták mindaddig, ameddig az ehhez szükséges szuverenitásunkat ki nem alakítottuk, s így mindezekről már magunk is tudtunk gondoskodni. Hála, alázat, köszönet illeti őket, különösen, amikor „Köröttünk már az élet csörtetett” (Ady) és megtudtuk, hogy „Hős harc az élet, és megélni szép, Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók Ifjú vitézlők lengeteg szívét” (Ady).

Igen, „tüzes szív-kohó” volt a mi iskolánk: nekünk egyszerűen csak „Az Apáczai”. A tüzes kohóban fortyogott a tudás, nem steril halmaza a tudomány addig tisztázott ismereteinek, hanem a vitalitást hordozó intellektuális, emocionális élmények összessége. Amikor már befejeztük az adott tananyagot és számot is adtunk a megszerzett tudásról, akkor sem tűnt el a tegnap süllyesztőiben örök felejtésre.

Amint kötődtek a tegnap megszerzett ismeretek a tudásunk további bővüléséhez, napirendre kerültek megint és szerves része lett a fejünkben bővülő egésznek. Erről a tanáraink gondoskodtak, akik elsősorban nem a tananyag „ledarálását”, a hivatalos tankötelezettség kielégítését tekintették elsődleges tanári faladatuknak, hanem a tudás elültetését a fejünkben, a lelkünkben, ahol az elsajátított információ gazdagító élménnyé terebélyesedhetett. Ez volt az „Apáczai-Metódus” lényege: életközelbe hozni, belső igényűvé nemesíteni a tudást, szerezzen örömet a megszerzése, s ezáltal megszabadulni a biflázás nyűgös terhétől.

Tartós műveltséghez segített hozzá mindannyiunkat az Apáczai! 40 évvel később, gyerekeim érettségi felkészülését segítve, megint „beültem az iskolapadjukba”. Könyveikre támaszkodva segítettem nekik eljutni a plauzibilis tudáshoz – és ehhez elég volt annak a valaha elsajátított tananyagnak a maradéka, feleleveníthetősége, amihez „Az Apáczai” juttatott hozzá. Így lettek a gyerekeim (két fiú és két lány) „apáczais diákok” anélkül, hogy valaha is beültek volna a Cukor utcában az iskolapadba.

Iskolánk tanári kara nem „tudás-idomárokból” állt. „Szuggesztív tanáregyéniségek hagytak bennünk nyomot” (Ildikó, Laci testvérem osztálytársa és barátja a gimnáziumban). Az Apáczai okos embert képző, de nem okos embert tenyésztő létesítmény volt. Jóllehet szinte mindenki felső fokon, többnyire sikeresen tanult tovább. Ennek elérése nem a tanáraink teljesítendő, hivatalosan kiadott feladata, kényszere volt, amivel jelentésekben kell elszámolni, hanem annak a pedagógiai meggyőződésnek, tevékenységnek a következménye, amivel sikerült diákjaikban a tudni akarást lelkesítő, belső igénnyé erősíteni. „Soha sem követelték tőlünk, hogy jó tanulók legyünk, hanem olyan hangulatot teremtettek, hogy nem akartunk bután kinézni, mi magunk akartunk jó tanulók lenni! ” (idézet Laci ide vonatkozó leveléből).

„A tudás örömére is rászoktunk az évek során, meg arra is, hogy saját magukért felelősséggel tartozunk. A lehetőségek nyitva vannak, tanulmányi versenyek sora kínálkozott megmérettetésre, csak élni kellett a lehetőséggel. Biztos, hogy «versenyistálló» volt, a gyengébbek könyörtelenül kihullottak. De, aki itt szerezte meg az érettségijét, az továbbtanult.” (idézet Ildikó ide vonatkozó leveléből).

Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek, minden tetszett az iskolában. Persze, hogy volt „kényszer-tananyag” is, amit egyszerűen el kellett sajátítani és számot adni róla. De ez nem állt soha a „valóban kívánatos” tudás útjába.

Testvéremmel, Lacival (2 évfolyammal utánam járt a gimnáziumba) történt a következő eset: egyszerű családi és iskolai környezetből kerültünk (a tanulmányi eredményeink alapján) az Apáczaiba. Félénk gyerekek voltunk. Kezdetben nem igen tudtunk, s így nem is akartunk a hagyományos elvárásoknak megfelelni – zavartságunk, gátlásaink ezt megakadályozták. A kémia-biológia tagozatos osztályban az első tanév végére a súlyponti tantárgyakból az „osztály élére tanulta” magát a testvérem. Érdekelte és belső igényévé vált az elsajátítható tudás. Nem kellett biztatni a tanulásra. Önként vett részt (eredményesen) tanulmányi versenyeken. Az énekórán (melléktantárgy, a tanulmányi átlag javítására való) azonban szégyenlős zavartságában nem akarta kinyitni a száját, egyszerűen nem merte a legegyszerűbb dallamot sem elénekelni. Ezt az énektanár (valószínűleg) elutasító magatartásnak tekintette és meg akarta buktatni a testvéremet! Megérthető, de elfogadhatatlan. Osztályfőnöke, Timár tanár úr mentette meg a helyzetet: megbeszélte az érintett tanárkollégájával, hogy itt egyszerűen csak egy „idegenbe” került diák emberi fejlődéséről és nem egy ignoráló viselkedésről van szó. Látva Laci gyors előrehaladását a jövője szempontjából fontos tantárgyakban, tudta, hogy testvéremnek pedagógiai segítségre és nem szabályozó büntetésre van szüksége. A kompromisszum alapja volt: az énektanár megadja azt a legalacsonyabb osztályzatot, amivel a testvérem következő osztályba léphet, Laci pedig (ha kell, akár az énektanár tanórán kívül adott segítségével!) aktívan részt vesz az ének, a zeneoktatásban. Így is történt. (Ma is aktív zenehallgató, „maghallja a jó zenét”, öröme van benne.) Micsoda emberi, pedagógia gesztusok és micsoda életlehetőséget nyitottak, tartanak mind a mai napig nyitva: Laci személyiségfejlődésében nem történt törés – hála azoknak a tanároknak, akik nem csak a tudás maximálását, hanem a hozzá nélkülözhetetlen emberi minőség ápolását is egyenértékű feladatuknak tekintették. Az elkötelezett pedagógia minta öröklődött.

Testvérem, mint a göttingeni orvosi Egyetem Patológiai Intézetének tanszékvezető professzora ma is rendszeresen részt vesz az egyetemi hallgatók oktatásában, úgy Németországban, mint Magyarországon (a pécsi orvosi egyetemen oktat patológiát a külföldi diákoknak németül). Több orvosgeneráció tudásához járult, járul ma is hozzá – lehetséges volna ez az Apáczai-ban megszerzett tudás-igény nélkül? Talán igen, talán nem, de hogy az alma mater a Cukor utcában részese a testvérem kivételes életművének – arról meg vagyok győződve. Laci a nemzetközi orvosi szakirodalomban idézett, ma is aktívan tevékeny kutató. Együtt halad az idővel, aktuális érdeklődésének középpontjában az orvostudomány digitalizálása áll.

A gyerekember érzelmi, iskolai ápolása az Apáczaiban mindenkit védett a botlások pillanataiban. Magam is részesedtem benne: Én „majomkodással” kompenzáltam a kisebbségi érzésemet, a zavartságomat az új környezetben. Fel akartam tűnni, ezáltal kivívni az osztálytársak elismerését. Állandó rendetlenkedéssel zavartam a tanórát. Mígnem az osztályfőnököm, Szoboszlai tanárnő, Paula néni behívatta Anyut egy „külön beszélgetésre” és jelezte, amennyiben nem változtatok a viselkedésemen, el fognak tanácsolni az iskolából. Paula néni nem a könnyebb megoldást választotta, nem vetett az iskolából való elbocsátásommal rövid úton véget a zavargásomnak, hanem igyekezett (Anyu segítségével) a józan belátásomra hatni, esélyt adott az emberileg nagyon is szükséges változtatásra, ami nem csak az iskola érdeke volt, hanem mindenekelőtt az enyém. Engem sem buktatott meg az érintett tanár, ezt követően igyekeztem osztályzataimmal feltűnni, annál is inkább, mert ezek átlaga az adott tantárgyból a későbbi egyetemi felvételihez elengedhetetlenül fontos volt. Hálával, alázattal gondolok tanárainkra. Nem utolsó sorban nekik köszönhető, hogy sikerült az egyetemi felvételim a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, ahol végül is summa cum laude elismeréssel szereztem orvosi diplomát és jutottam el a saját bőrgyógyászati rendelőm felépítéséhez Németországban, ahol 35 éve praktizálok és hamarosan átadom orvosegyetemet végzett gyerekeimnek.

Az az emberi minőség, amit az Apáczaiból mindenki magával vitt, egy életen át hatékony maradt. Hatvan éves koromban ismerkedtem meg Ildikóval, aki maga is a bölcsészettudományok doktora, a hamburgi egyetem két intézetének oktatója és tudományos munkatársa (többek között magyar irodalmat is oktat német diákoknak). Tevékenységének mottója mindig is József Attila vezérgondolata volt: „…jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép komoly fiadat” (József Attila: Levegőt!).

Laci javaslatára azzal a kéréssel fordultam Ildikóhoz, hogy segítene-e jobb irodalmi minőségbe hozni idős koromban újra megtalált, csodálatos hobbimat, a versírást. Ő, a nagy műveltségű, mély humanista szakember rögtön elvállalta laikus verseim kritikus, de szeretetteljes olvasását és kezdeti bizonytalanságomat áthidalva (nem akartam tolakodó lenni, nem siettem a versek küldésével. Lehet, hogy csak udvariasságból ajánlotta a kedves gesztust?) biztatott, jelezte, hogy várja a verseimet. Megerősítő, finom empátiával, észrevétlenül tanító, tovább segítő útmutatásaival egész biztosan hozzájárult ahhoz, hogy ma félelem nélkül leírjam és eltöltő örömmel megéljem azokat a sorokat, amiket korábban alig mertem valakinek is megmutatni.

Motiváló visszajelzései, megerősítő játékossága, könnyedsége a verseim, vagy prózai szövegeim olvasása során, minden alkalommal idős korom legkülönlegesebb, legszebb élményei közé tartoztak, tartoznak. „A szövegértés varázsát Tímár tanár úr mellett szerettem meg, módszereiből párat magam is átvettem”. „A tanítás számomra mindennap új kihívást és sikert jelentett, amiben egykori tanáraim humán értékeket képviselő tartása meghatározó szerepet játszott” (idézet Ildikó ide vonatkozó leveléből).

Ma a nyolcadik önálló szerzeményemen dolgozok (édesanyám éltének az írásos megörökítése, nem utolsó sorban az unokái számára), miután már hét önálló verseskötetem jelent meg. Azt hiszem, hogy Ildikó segítsége, biztatása nélkül ezek a versek csupán az íróasztalom „kincsei” lennének.

Ez a hármas barátság Ildikó, Laci és köztem, a kapcsolatunk egy emberileg nélkülözhetetlen belső kötődéssé, alkotó együttessé fejlődött abban az életkorban, amikor ilyen mélyen gyökerező kapcsolat létrejötte már nagyon ritka. „A barátságunk alapja ez az iskola, volt tanáraink humanizmusa, nélkülük nem találtuk volna meg egymást” (idézet Ildikó ide vonatkozó leveléből).

Köszönet, hála és csöndes alázat illeti meg a múltunkat mindazon élményével, amelyek hozzájárultak azon fejlődésünkhöz, akik ma vagyunk, s akik „Az Apáczai” nélkül biztosan nem lennénk. Mi az életünkkel viszonoztuk, viszonozzuk a bizalmat, amit alma materünk előlegezett nekünk. Biztosan nem hibátlanul, de szándékainkban mindig tisztességesen éltünk, becsülve az embert és szeretve a szeretni valót!

„Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az erőt
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.”

(az idézetek, illetve az utalások Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba című verséből kölcsönzött illusztrációk)

Aláírás helyett:

Prof. Dr. Füzesi László (2023), Dr. Mándi-Fazekas Ildikó (2020), Dr. Füzesi Szláva (2022)
diákéveink az Apáczaiban: 1968-1972, 1960-1972, 1966-1970